|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Katz Pál 2006. október 10.Marosvásárhelyen 1956-ban diákszövetségi gyűléseken előfordultak bátrabb hozzászólások. Bárányi Ferenc említette meg visszaemlékezéseiben, hogy Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére állítólagos román provokációra hivatkozva, egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s még arról is gondoskodhatott, hogy közéjük beépítse besúgóit. Októberben, a gyűlésén Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások is kényes kérdéseket feszegettek. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Körösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, a magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos (emlékiratában rögzítette) a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román–magyar viszonylatban. László Ildikó Trianon igazságtalanságát is emlegette. A legnagyobb jelentőségű tett Toró Árpád és Gergely Tibor hatodévesek által összeállított 12 pont felolvasása volt. Ugyanekkor Nagy Lajost az egyetem IMSZ kultúrfelelősének választotta az egyetemi IMSZ küldöttgyűlés. Szép kezdeményezés volt az Ady Kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. Egyszer a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A „libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között. A Bolyai-sír megkoszorúzásakor a temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok. Az egyetem vezetősége egyöntetűen foglalt állást az ellenforradalom definíció mellett. A besúgók adatait gondosan begyűjtötték, de egyelőre jegelték őket. 1957-ben ugyanez a diákság szemtanúja lehetett Kádár János marosvásárhelyi látogatásának, melynek legsötétebb momentuma az emlékezetes beszéd volt: lemondott az erdélyi magyar kisebbség sorsába való beleszólás lehetőségéről. 1959-ben a kommunista vezetés Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is elérkezettnek látta az időt a magyartalanításra. Előzőleg Andrásofszky Tibor rektor a tél folyamán hatalmas nagytakarítást végzett, tucatjait szórta ki az ártatlan és a bélyeges diákoknak. Ezután a gyűlésen még csak a tanári kart vették elő és alázták meg. Ennek lett áldozata a még aznap letartóztatott Kóródi Ferenc tanár, a híres Egyetemi Népi Együttes vezetője is. Ő 17 évet kapott. Mások, mint Lőrincz Endre András vagy Pápai Zoltán professzor, megalázó önkritikával úszták meg, de volt olyan is, mint pl. Szerémy Lajos tanársegéd, akinek el kellett hagynia a várost. A diákok meghurcoltatása ezután következett. Először Csernik Zoltán zseniális ötödéves hallgatót exmatrikulálták, majd három hallhatót /köztük a mostani emlékezés íróját/ zárták ki az „ellenséges magatartás miatt: Szász Istvánt, Katz Pált, és Nagy Lajost. Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a szankcionált két hallgatót az egyetem, Bárányi Ferencet /abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára/ és Kiss Andrást /az V. évfolyam befejezése után exmatrikulálják. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, beiratkozhat a hatodik évfolyamra/. Később valamennyi kizárt és szankcionált hallgató orvos lett. Bárányi Ferenc az 1989-es változás után Románia egészségügyi minisztere is volt. /Szász István Tas: 1956 Erdélyben. A forradalom és utóélete a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./2008. október 21.Wiener Ferenc, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet biológus oktatója 1956-ban diákjai számára elrettentő példaként állította pellengérre a genetikát, mint az angol–amerikai imperializmus szélhámosságba hajló áltudományát, és jelölte ki követendő útnak Micsurin, Tyimirjazev, Liszenko tanait. Egyúttal, Andrásofszky Tibor rektor mellett főszerepet játszott a magyarországi forradalom hatásának elhárításában, ami egyet jelentett az „ellenséges elemek” kizárásával, illetve termelésbe küldésével. Wiener elvtárs azután kint maradt Svédországban, ahol a genetika lelkes kutatója lett. Ugyanígy harcostársa, Méra Endre elvtárs, de ő Olaszországban kötött ki. Nem csak egyes tanárok és besúgó diáktársak segítettek a „tisztogatásban”, hanem megbízható, kegyelt bukaresti káderek is: Szekeres Sándor, Gere Mihály, Kopándi Sándor, Domokos Géza stb. Jellemző, hogy a nagyváradi származású Mogyorós Sándor (Alexandru Moghiorosként a központi bizottság titkára) üzent hadat a magyar nacionalizmusnak, elvtársa, Leonte Rautu (Leon Leibovici) pedig Nuszbaum Oszkár tanársegéddel és Moszkovics Károly diákkal együtt az izraelita osztályidegen egyetemi hallgatókat, köztük Lobsein Verát vette célba. Az 1956 utáni megtorlást kutatók számításai szerint Romániában mintegy 1500 magyar értelmiségi szenvedte meg, többen az életükkel fizettek. Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről képet ad Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas–Akadémia, Csíkszereda) című, könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett „ellenséges elemek” további sorsa. Kuna Tibor, gyergyócsomafalvi „kulákivadék” Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. /Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./2011. június folyamánSzeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárralKovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfõhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk - a teljesség igénye nélkül - azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-tõl a Szilágy megyei Tanfelügyelõség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelembõl, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány - 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfõ - 2003); �?letmûdíj (Pro Zilah - 2006); Diplomã de Excelen?ã (Történelmi és Mûvészeti Múzeum, Zilah - 2006); EMKE-díj (2008); Körösfõ díszpolgára (2010). Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfõ Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa mûvelõdési folyóiratnak. Szakmai és közérdekû cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Mûvelõdés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminicã, a ?coala Noastrã, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991-2000). Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: �?letemet elmesélem címû könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfõ képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentõsebb alkotása a Szilágysági magyarok címû monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár. - Mindenekelõtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban? - Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfõn születtem 1951. március 13-án, kézmûves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi mûhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdõgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfõi viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemzõ még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. �?desanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel õk a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnõtt kort. A második világháború utáni Körösfõn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltûnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az elsõ világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front elsõ csatájának elsõ áldozatai közt halt hõsi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát. A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítõ esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (fõleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfõt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erõszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környezõ magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás elõtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán. Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az elsõ világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhetõ, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledõ rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertûz fogadta õket a Kuruc oldalról. Errõl tanúskodik a református egyház elsõ Családkönyve: Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfõt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter). A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, elõször társulásokba, majd termelõszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erõszakkal. A túléléshez, a mindennapi elõteremtéséhez a gyenge lábakon tipegõ háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemû emberektõl. �?desanyámat idõs koráig sosem láttam éjfél elõtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása elõtt már a mûhelyben görnyedve, az eszterga elõtt vagy az asztalnál fûzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvõjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetõen, rendesen tudtam esztergálni (a vésõt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a mûhelyben esztergálva töltöttem. - Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülõfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfõi magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy késõbb a katonaságnál, bárhol? - Körösfõ lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bõven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelõször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élõ tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tõrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernõvel. Aránylag jó magaviseletû gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak - Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak - szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán. A román nyelv elsajátítása számomra könnyûnek tûnt, mivel sok ro lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
